Isten prófétája akarok lenni
Raniero Cantalamessa atya
„Az Úr Lelke
rajtam, Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a
szegényeknek. Elküldött, hogy szabadulást hirdessek a
foglyoknak, látást a vakoknak, szabadságot az
elnyomottaknak és meghirdessem az Úr kedves esztendejét.”
Lk.4, 18–19
Jézus közvetlenül a Jordán-
keresztség után ezekkel a szavakkal hirdette meg a
názáreti zsinagógában a történelem első keresztény
jubileumi évét, az Úr kedves esztendejét. A Jubileum a
Szentlélekből fakad. 1300-ig, amikor VIII. Bonifác a mai
formában bevezette a Jubileumot, az Egyház évente
megismétlődő jubileuma a Pünkösd volt, hiszen az
ötvenedik napot jelentette, s így az ötvenedik év
szimbóluma lehetett. (Origibes)
Egy
középkori pünkösdi himnusz mondja: „Mélyülj
el a misztériumban és felismered, hogy ez a szent ünnep
a jubileumból fakad” (Szentviktori Ádám)
A jubileum eszméjéhez kapcsolódó ajándékok, a bűnök
bocsánata, a szolgaság megszüntetése, a vakok szemének
megnyílása, a megtört szívűek gyógyulása, az Istennel
való kiengesztelődés, – minden,
ami Húsvét után történt egy névre vezethet vissza:
Szentlélek!
A valódi
benső, lelki jubileum, mely Isten számára fontos, a
Vigasztaló műve. Minden más ennek van alárendelve, és
ehhez kell, hogy elvezessen. A jubileum első sorban
Isten ingyenes ajándéka, “az Úr kedves esztendeje”.
Emlékszem egy eseményre a háború utolsó napjaiban
történt szülővárosomban. Elterjedt a hír, hogy a katonai
raktárak nyitva vannak, és mindenki azt vihet belőlük,
amit akar. El lehet képzelni a sokat szenvedett, éhező,
nélkülöző emberek reakcióját a hírre! Ma is emlékszem,
hogyan kígyózott a sor az utakon a raktárakig, majd
vissza, ételt, takarót vagy más szükségest hozva.
Valahogy ez történik a Nagy Jubileum
alkalmával is. Isten kegyelmi tárháza, irgalmasságának
raktára nyitva áll! Mindenki felé ismétli az Egyház
Izaiás szavait: „Ó, ti
szomjazók, jöjjetek a vízhez és igyatok, akkor is, ha
nincsen pénzetek! Vegyetek bort és tejet, gond és
fizetség nélkül!” Iz. 55,1.
Mi a karizmatikus Megújulásban
megtaláltuk ezt az izaiási tapasztalatot. Tudjuk, mit
jelent „pénz nélkül” szegényen,
nyomorultan, érdemtelenül és másoktól lenézetten
elfogadni a Szentlélektől élővizet, az új bort, a tejet
és mézet.
Ennek a világtalálkozónak a szervezői
joggal utaltak az 1975-s római Karizmatikus Találkozóra,
melynek csúcspontja a pápával való találkozás volt.
Most itt az ideje, hogy feltegyük a
kérdést, mekkora utat jártunk be azóta, –
itt az ideje a megkülönböztetésnek.
Akkoriban az volt a fő törekvésünk, hogy az intézményes
Egyház elfogadjon, elismerjen bennünket. Meglepő módon,
adott körülmények között megérkezett ez az elismerés,
bár először csak szóban, nem hivatalos módon. VI. Pál
pápa a Megújulást az „Egyház
lehetőségének” nevezte. Valóban, irányelvet és programot
adott azokkal a jól ismert szavaival, melyeket Riminiben
idéztem: „Örömmel igyunk a
Szentlélek józan túlcsordulásából!”
Most, 25 évvel később, mire
törekszünk? Mit keresünk? Azóta a Megújulás többszörös
elismerésben részesült, formális és gyakorlati módon is.
Egyre többször bíznak a Megújulásra feladatokat, kérik
meg szervezésre, hivatalok betöltésére. Nem titok, hogy
számítanak ránk.
Itt az idő, hogy feltegyük magunknak
a kérdést: Milyen szolgálatra keltette életre az Úr a
Katolikus Egyházban a Karizmatikus Megújulást?
Hadd tárjam elétek testvéri módon a
szívemet. Félek, hogy a sokféle elismerés észrevétlenül
elfelejteti velünk az „egy
szükségest”. Ma már nem kétséges a hierarchia iránti
hűségünk. Mindannyian szeretjük az Egyházat, szolgálni
akarjuk. Ez nem vitás. A kérdés az: „Mi
a mi küldetésünk az Egyházban” „Az
asztal szolgálata” – ahogyan
az ApCsel. mondja – vagy az
ima és az Ige szolgálata? (ApCsel 6,2–4)
A Megújulás kezdetén sok világi hivő
örvendezett, hogy végre nem csak találkozók
szervezésével, nem csak plébániai szabadidős
foglalkoztatással segíthetik az Egyház életét. A mi
szolgálatunk, amit küldetésül kaptunk prófétai szolgálat.
E nélkül nincs értelme a Megújulásnak. Hiszen sok
mindent tesznek az emberek, mégpedig jól. A mi
szolgálatunk kicsiny, de nélkülözhetetlen. Prófétai
szolgálat nélkül az Egyház elernyed, s üzenete nem járja
át a szíveket.
Mit értek prófétaságon? Azt, amiről
Pál apostol beszél:
„Ha azonban valamennyien
prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak
mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli,
szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra
borulva imádja Istent és megvallja: „Valóban
köztetek van Isten”. (1Kor, 24–25).
Mindannyian emlékezünk még a kezdeti
időkre, amikor ha egy karizmatikus csoport elkezdett
imádkozni, még a kívülállók is, a fotósok, TV-sek,
újságírók - még a kövek is megéreztek valami
természetfelettit. S most? Vajon nem igaz, hogy egyre
inkább hasonlóvá válnak találkozóink a többi egyházi
rendezvényhez? Vajon egy mozgalom akarunk lenni az
Egyházban a többi között? A hierarchiának joga van arra,
hogy kívánja, találjuk meg a helyünket a kánonilag
elfogadható határok között. Joguk van arra, hogy
besoroljanak bennünket a többi egyházi mozgalom közé. A
kérdés az, hogy feladtuk-e hogy úgy gondolkodjunk, a
többi mozgalmakhoz hasonlóan, önmagunkról, hogy olyan
erő vagyunk az Egyházban, mely egyre szélesebb körben
érezteti a hatását?
Az Egyház múltbeli tapasztalata azt
mutatja, hogy ilyen módon vesztették el erejüket a
szerzetesrendek, veszítették el eredeti karizmájukat, s
ezzel együtt életerejüket is. Tehát a kérdés nem a
belenövés a közösségbe és a más egyházi mozgalmakkal
való együttműködés. Ezt maga a Pápa is ajánlotta és a
karizma természetéből adódik, hogy elismerjük és
elfogadjuk az ugyanabból a Lélekből fakadó dolgokat.
Azonban amennyire csak lehet, meg
kell őrizni a Megújulás szellemiségét és újdonságát, s
ez nem abban áll, mintha egy mozgalom lenne, egy
alapítóval, szabályzattal és saját lelkiséggel, hanem
abban, hogy friss kegyelem az egész Egyház megújítására.
Én magam nagyon hálás vagyok azoknak
a testvéreknek, akik éveken át azon fáradoztak, hogy
megalapozzák a hierarchiával való kapcsolatot,
megbízható együttműködést, aminek ma már látjuk a
gyümölcseit. Ez kétségtelen nagy érték.
A kérdés, mit kezdünk most ezzel az
elismertséggel? Mire használjuk fel? Engedjük, hogy a
fejünkbe szálljon a siker, és szem elől tévesztjük mi
volt Isten terve a Megújulás elindításával? Meg van
ennek a veszélye. Vagy, arra használjuk fel, hogy a
prófétai dimenzió egyre jelenvalóbbá váljon az Egyházban?
A kezdetekkor valaki azt mondta, hogy a
Megújulás
célját egy mondatban össze lehet foglalni: “Visszaadni a
hatalmat Istennek!”
Hát jobban, mint valaha eszünkbe kellene tartani ezt a
kijelentést.
1992-ben, Mexikóban Amerika
felfedezésének 500 éves évfordulójára emlékezve
lelkigyakorlatot tartottunk, 1700 pap, 70 püspök volt
jelen Latin Amerikából. Szentmise alatt, szentáldozás
után imádkoztunk a Szentlélek új kenetéért. Valóban
pünkösd-esemény volt ez. Püspökök és papok térdeltek le,
és világiak imádkoztak értük kézrátétellel. A homiliában
arról beszéltem, hogy az Egyháznak prófétákra van
szüksége. Most egyedül ültem, a közbenjáró testület
mögött. S egy fiatal pap odalép hozzám, letérdel, és azt
mondja: „Áldjon meg Atya! Isten prófétája akarok lenni.”
Beleborzongtam, láttam, hogy komolyan gondolja, valóban
Isten szólítja őt. Megáldottam, s csendben elment.
Milyen nagyszerű zárása lenne a Nagy Jubileumi
Találkozónak: Menjetek haza testvérek, ezzel a döntéssel
a szívetekben: „Isten prófétája akarok lenni.”
FŐOLDAL
|